Emlékszem, mikor tavaly nem tudta felpakolni papa a megrendelt tűzifa halmot, hívtunk egy srácot segíteni a szomszéd faluból. De végül ő meg olyan komótosan sétálva jövögetett a friss levegőn, hogy mire odaért hozzánk, a gyerekeink felpakolták a farakásnak a felét. Így az idén már rögtön ők nyerték a tendert. :)) Nagyon büszke vagyok rájuk. Saját kesztyűben, több délután, két sorba rendezve rakták a hasábokat a kocsibeállóban. Ezért nem olyan magas, így elérték szépen a tetejét, sőt beépíthették a padokat is az egyszerűség kedvéért. Önként, az egyik dalolva, a másik szuszogva, de összességében tényleg örömmel. Nem szeretném idealizálni a helyzetet, nálunk is vannak olyan tennivalók, amiket nem szeretnek, meg olyanok is, amire nem lehet rávenni őket. Van, hogy szívesen segítenek, máskor semmiképp nem állnak neki. Próbálom úgy bevonni őket a ház körüli munkákba, hogy ismerkedjenek az elvégzett munka utáni öröm érzésével, hogy lássák, a kert nem magától "működik", ha azt szeretnénk, hogy szép legyen, érdemes és jó dolog dolgozni érte, látni a folyamatokat, mivé alakul, ha gondoskodunk róla. A dekorálás örömébe már sikerült bevezetni őket, és fontos számomra, hogy ne egy tőlük független, örökös, végeláthatatlan munkaterületet jelentsen számukra a kertünk, ami néha elnyeli a szüleiket. Hanem egy közös, kényelmes kinti otthont, jó játszó és búvórészekkel, amit érdemes szépítgetni, hogy csinos is legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése