A hétvégén összevont szülinapot tartottunk. Szoktunk ilyet, mert Papának és nekem csak bő két hét van a nagy napok között. A gyerekek már alig várták. :) Ennek egyik oka, hogy ugye a világért sem feledjük az Albert által behozott figyelmes szabályt, miszerint a mi családunkban a felnőttek szülinapján a gyerekeknek is jár valami apróság. :)
Idén kicsit amerikaira hangoltam a dolgot. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre nagyobb sikere van a tematikus családbuliknak, és én ezt nem is bánom. Amíg szeretik, szívesen gondolkodom ilyeneken.
Az amerikás téma már régóta foglalkoztatott, hiszen Papi és én az ősidőkben Ohioban éltünk egy ideig.
Tudtuk, hogy haza kell jönni és a vízumunk miatt egy jó ideig vissza sem mehetünk majd. Azóta is visszavágyunk, de az évek elszaladtak, aztán máshogy alakult. Szóval akkor, ott, kihoztuk a dologból, amit lehetett. Amerika fantasztikus ország!! Beautóztuk...hát nem mondom, hogy az egészet, de elmondhatjuk, hogy a nagyját. :)
A Niagarától Texasig, Washington D.C.-től Los Angelesig. Persze akkor még csak ketten voltunk. És ez olyan régen volt, hogy még volt Papinak rendes neve is: Petinek hívták. :))
Megmásztuk a Grand Canyont, láttuk a naplementét a Goldan Gate híd közepéről, és a World Trade Center tetejéről is! Meglátogattuk a számomra legkedvesebb helyet, az Amishok földjét az ohioi Berlinben és nyertünk egy kis lóvét Vegasban. :) A nyereményből egy dolcsi azóta is a pénztárcámban lapul, most pedig az asztalt díszíti. :)
Ültünk a világ-akkor-leggyorsabb hullámvasútján és kipróbáltuk, milyen Big Mac-et készítenek a Navajo indiánok. Hetekig vezettünk, volt, hogy naponta reggel 8-tól este 10-ig megállás nélkül felváltva, így szelve keresztül az országot. Poroszkáltunk a régi 66-os úton...
Rettentő sokáig írhatnám még, tényleg meghatározta az egész életünket az a sok élmény. De nem csak a látnivalók. Amerikáról sokan gondolnak jót és sokan rosszat. A velejéig mi sem ismertük meg, és persze nagy ország, vannak különbségek. De aki nem él ott, nehezen tud reális véleményt alkotni. A sok kaland mellett ennyi év távlatából számunkra a hétköznapi élet is nagyon kellemes emlékeket hagyott. Az emberek, akiket megismertünk, a hétköznapi, igazi vidéki Amerika a maga valójában.
Az emberek feledhetetlen előzékenysége, barátságos magatartása. Ahogy felvettük a ritmust közöttük, és beleszoktunk a mindennapi életbe.
Mondjuk azt sem feledem, amikor egyedül autóztam át Cleveland afroamerikai negyedén péntekenként, a kocsit magamra zártam és szabály, hogy a piros lámpánál mindig hagyni kell magad előtt annyi helyet, hogy rá tudj taposni a gázra és ki tudj ugrani a kocsival a sorból szükség esetén.
(Tény, hogy ott nem szunykókáltam el egyszer sem, mint a múltkor a Blahán a lámpánál. :D )
De otthon, vidéken nagyszerű embereket ismertünk meg, igazán nagyszerűeket....
Semmiképp sem dicsekvésnek szánom a fentieket. A miénk volt a világ, de csórók voltunk. Nagyon be kellett osztani minden centet. Egy céges Chevyt hajszoltunk a keleti parttól a nyugatiig, volt, hogy benne aludtunk. :) Csak apróságokat hoztunk emlékbe, mint pl. a gyűszű gyűjteményem texasi darabja, a porcelán kalap. :) Az első tárgyaink az üres lakásban és a kezdődő életünkben, ami itthon várt minket.
Nos, hát röviden ennyi. Most újra Amerikában vacsoráztunk egy este erejéig. Köszönhetően a KIK dekorációjának. :)) A menü hamburger, hotdog, sültkrumli, csirke, feljavítva egy kis házi ketchuppal és káposztasalátával.
Jó volt. Csak most volt finom leves is. Mert az ott kint nagyon hiányzott. :)
