Szeretem, hogy megint eljön egy újabb április, hogy új árvácskák mosolyognak az ablakban és szeretem, hogy már másfél évtizede földes a kezem folyamatosan :) ..... Ma elmerengtem valamin. Ezen a tavaszon 15 éve már, hogy megvettem az első árvácskákat az akkor még üres ablakokba és ásót fogtunk a kezünkbe, majd elkezdtük kialakítani kertet a férjemmel, kettesben. Az első télen, a beköltözéskor volt időm átgondolni, milyennek álmodom a leendő kertünket a tarackos legelődarabon, amelyre sorházi utcácskánk épült. A két feketefenyő a telek végében nagyra nőtt azóta, ők már itt vártak bennünket, mikor beköltöztünk, végignézték, ahogy otthont varázsoltunk a félig kész falak között, emlékeztetnek, honnan indultunk. Emlékszem, ahogy néztem kifelé a nappali ablakából, és láttam magam előtt az egészet, mintha kész lenne. Olyannak, amilyen most. Nem változtatnék semmin.
Az idők folyamán mi is megismertük a tanulópénzt, teljesen kezdő kertészként el kellett köszönnöm mindentől, ami savanyú talajt igényel. Majd sok évvel később a teljes buxusállománytól is megváltunk, de ezeket nem veszteségként, inkább új lehetőségeket keresve éltem meg. Minden más növény megmaradt, és szépen fejlődött. A kertet a lehető legtakarékosabban, akciós vagy "Mentesetek meg" növényekkel ültettük be, nem volt baj, ha csálé, sérült, kicsi, vagy tápanyaghiányos volt némelyik, a gondoskodásnak és a jó földnek köszönhetően szépen fejlődtek mind.
A kertünk jól kezelhető méretű, 200 négyszögöl, ami sorházkertnek nagy, családi házas telekként átlagos méretűnek mondható.
De azért jól át kellett gondolni, hogyan helyezzük el benne mindazt, amit szerettünk volna. Mert mindent akartam. :) Legfeljebb kicsiben. :)
Mikor belevágtunk, minden vágyunk egy olyan díszkert volt, ami egy gyerekparadicsom és igazi családi pihenőhely is egyben.
Kicsi veteményessel, üvegházzal, apró rózsakerttel, évelőágyásokkal, kerti házikókkal, egy saját birodalommal a telek sarkában a gyerekeknek. Nagy terasszal, napágyakkal, és pihenőhelyekkel itt-ott a kertben. A kerti tavat magunk ástuk ki, a bontott téglával díszítő kis építményeket a férjem készítette, ahogy a fa stéget, a járdák lerakását, a medence alatti térkövezést, és a terasz feletti előtetőt és még annyi mindet. Mindezt odaadóan és szeretettel. De nem is jutottam volna semmire, ha Papa nem szeretné ugyanúgy ezt az egészet, mint én. Persze a hely véges, a rendelkezésre álló terület meg is telt sorra az ötletekkel, tavaly az utolsó vágyak egyikét, a kis Teaházat építette meg az előkertben, mert már a legelején megbeszéltük, hogy az egésznek akkor van értelme, ha fenn tudjuk tartani az egyensúlyt a munka és a pihenés között. Tudni kell leülni, végignézni a munkánkon és élvezni mindazt, ami kiformálódik a kezünk alatt.
Erősödnek a fák is a hátsó kertben, amiket a gyerekeink születésére ültettünk. Türelmesen kivártuk, hogy a forró kertben végre árnyas lombok alatt ehessünk a terített asztalnál.
Mindehhez persze nem kell 15 év, ha valaki még az út elején jár, csak biztatni tudom, hogy fele ennyi, vagy kevesebb idő alatt is gyönyörű kertet lehet létrehozni. Nekünk is voltak csendesebb időszakaink, nem akartunk beleszakadni. Amikor picik voltak a gyerekek, akkor sem a kert volt az első, és manapság is igyekszünk csak kényelmes egyensúlyban belemélyedni a tennivalókba. És persze nálunk is folyamatosan napirenden van a javítgatás, pótlás, igazítás, ahogy idővel minden háznál. Az idő az egyik központi kerti elemet, a díszszilvát körülölelő kerek padot sem kímélte. Már alig várom az új körpad érkezését. Hogy ráülhessek a gyerekkel olvasni, vagy egy jó kávéra Papával, persze földes kézzel. :) Jó, hogy eljön egy új április.
