Zene / Music

Óóó, a Zeneakadémia....régvolt ifjúkorom egyik legmeghatározóbb helyszíne.  

Mennyi koncertet ültem itt végig, meg sem tudnám számolni. Estéről-estére ott kuporogtam magánénekes diákként a kakasülőn, ahová rendszeresen be tudtuk vackolni magunkat a zeneművészetis diákigazolványunkkal.

Sosem feledem a Király utcai szelek emlékét, amint szárnyaló kedvvel és feltöltött lélekkel léptem ki a koncertek után a kapun, elégedetten szippantottam bele a hideg estébe és igyekeztem a villamosmegállóba, majd vissza a kollégiumba. Nem nagyon kellett sietni, a sok esti kimaradás miatt tele voltam fegyelmikkel így is, messze túlléptem a kolesz szabályzata által előírt eltávot, és mindig túl későn értem vissza.

Persze nem csak a Zeneakadémia volt a ludas, gyakran lógtunk be esténként az Erkel színházba titkos utakon, vagy az Operába a művészbejárón át. A sorok között a földön, vagy a sarokban ültük végig az előadásokat.

Aztán a kollégiumi lógások számába és az igazgatónő idegeibe bekavart egy szimpatikus fiatalember is, nevezzük ma már Papának. 

Ne szépítsük, végül is csak kirúgtak a koleszból, de azok a Zeneakadémiai koncertek.......

Ma már máshogy van, és máshogy jó. Kevesebbet megyek, átalakult az életem, már nem egyedül lógok a világban, nem tehetem mindig azt, amihez épp kedvem van. 

De visszaviszem a gyerekeimet, amikor csak tudom, az idei adventi szezont is itt kezdtük a családdal az Óbudai Danubia Zenekar Klasszikus Karácsony koncertjén.

Mondjuk Albi már alapból odavan a gyönyörű épületekért és az ilyen fantasztikus belső terekért, de most a zene is nagyon megrendítette. 

Boldogan nyugtáztam, hogy mennyire ismerős az a sóhaj, amivel kilépett a koncert után az utcára és szippantott bele a hideg szélbe.